Törődik az idősekkel is a Hans Lindner Alapítvány

Amikor kezdetét vette a pandémia, az alapítvány munkatársai felismerték, hogy lépni kell. „Nagyon figyeltünk arra, hogy mi történik. Ügyeltünk magunkra, és ügyeltünk azokra is, akikről észrevettük, hogy mások nem ügyelnek rájuk, vagy magukra nem tudnak ügyelni – gondoskodni” – fogalmazott Koczinger Tibor, az alapítvány igazgatója.

„Nagyon jó, ha olyan család van körülöttünk, amely ügyel a család egyben tartására, és a különböző gondokra. Van, amikor a gyermekekről kell gondoskodni, de van, amikor az idősek szorulnak támogatásra. A különböző gondoskodási formák mindig előtörnek a társadalomban, ahogy a családban is. De ha a család nincs ott valaki körül, akkor ki az, aki segít? Nos ebben tudott nagy tapasztalatra szert tenni a Hans Lindner Alapítvány, mely által hangsúlyosabbá vált, hogy vannak olyan idősek, akiknek támogatásra van szükségük.”



Kérdésünkre, hogy sokan vannak-e ilyen helyzetben, Koczinger igennel válaszolt, viszont meglátása szerint így is csak a jéghegy csúcsát sikerült meglátni. Ugyanis sajnos nem létezik egy együttműködés szatmári szinten azok között a szervezetek között, akik ellátnak ilyen személyeket, így az információcsere sem jöhet létre.

„Helye lenne olyan beszélgetéseknek szervezett formában, amely során kiderülne, hogy jut-e miden olyan szatmári idősnek segítség, ahol szükség lenne arra. Van olyan család, ahol éppen a gyermek húzza a rövidebbet, láttuk olyan esetet, ahol az apa előbbre van, amikor étkezésről van szükség, mint a gyerek. De ezek mind csak akkor kerülhetnek felszínre, ha erről beszélnek a hatóságok, ha erről létezik egy információgyűjtés és egy következtetés megfogalmazása.”

Szükség volt és van a mindennapi meleg ételre

Koczinger továbbá rámutatott arra is, hogy a Hans Lindner Alapítvány, elsősorban felismerte azt, hogy amire az idős magatehetetlen embereknek szükségük van jelen helyzetben, az egy adag meleg étel. Sokak mindennapi életének sajnos ez nem volt természetes velejárója. „Viszont a meleg étel önmagában nem megoldás, az egy lehetőség volt arra, hogy közelebb kerüljünk az adott személyhez és közelebbről is megismerjük az ő életét, a mindennapjait. Mert ha tudunk naponta ajándékozni számára egy 10 percet azzal, hogy találkozunk, az egy nagyon jó dolog. Máris találkozott emberekkel, ha segítségre van szüksége, tudja azt jelezni. És ez nagyon fontos egy ilyen helyzetben”.



A tapasztalatok azt mutatták, hogy voltak olyan esetek is, amikor az adott személy környezetében élő emberek – például a szomszédok – jelezték, hogy rég nem látták az illetőt. Ők is elgondolkodtak rajta, hogy ők vajon hogyan kezelik ezt a helyzetet, ami a pandémiával csak tovább súlyosbodik. Sokan informálódni sem tudnak igazán. Felmerül a kérdés sok esetben, például tudnak-e arról, hogy lehet oltakozni, vagy annyira félnek emberekkel találkozni, hogy ki sem mozdultak. Éppen ezért kell a segítség, kell valaki, aki segít eligazodni ebben a változó világban. „Nem nekünk kell megoldani ezt a problémát, de észre kell vegyünk, hogy nincs, akivel együtt éljen, nincsenek körülötte olyan fiatalok, olyan háromgenerációs család – amilyet mi is mindenkinek ajánlunk –, amelyik hozza a híreket a családba és segíteni tud egyik napról a másikra élni, túlélni vagy megoldani helyzeteket.”

Koczinger elmondta, összesen 31 esetről tud jelenleg az alapítvány, de folyamatosan változik, mert közben kiderült, hogy a rokonok is elő-előkerültek, akár szégyenből, akár megértésből, de elkezdték jobban látogatni az időst. Viszont ez nem jelenti azt, hogy az alapítvány máris levette a gondját az adott személyről. „Együtt a családdal próbálunk egy erősebb családi köteléket létre hozni, mert együtt hatékonyabbak vagyunk”.



Szükség van egy hatékony hálózat kialakítására

Koczinger Tibor a helyzet valódi megoldását az összefogásban látja. A helyi civil szervezetek, az önkormányzat és a közvetítő és segítő önkéntesek együttes munkája jelenthetne megoldást egy a magukra maradt idősek felkarolására.

„Most egy éve a polgármesteri hivatal útjára indította azt a zöld számot, amelyen be lehetett jelenteni ilyen idős embereket, ennek továbbra is működnie kellene. Az alapítványunk az ilyen hívásokat komolyan veszi, utána jár, és ha nem mi vagyunk erre a válasz, akkor tudjuk, melyek azok a civilszervezetek, amelyeknek vannak szakszerű programjaik idősek számára. Hiszen ismerjük a Caritast, a Máltai Szeretetszolgálatot, a különböző plébániai szeretetszolgálatokat, és az lenne a végső megoldás, hogy ezek a szervezetek egy hálózatban együttműködjenek egymással. Mert sokszor kiderül valakiről, hogy több szervezetnek is a haszonélvezője, viszont egyik sem tudott a másikról, és nem tudta a munkáját összehangolva hatékonnyá tenni.

Mi bíztatunk mindenkit arra, hogy legyenek aktív felelősségvállalók. Az is sokat jelent, ha valaki jelzi a szomszédjáról, hogy nélkülöző, ő maga pedig készen áll arra, hogy legyen közvetítő. Mi nem jogosítjuk fel magukat arra, hogy legyen kulcsunk bárkihez is, de lehet a szomszédnak van, és be tud engedni. Ha együtt megyünk be, sokkal bizalomerősítőbb, hiszen mégis az intim szférájába kerülünk be az embernek. Általában az emberek első reakciója az, hogy milyen jó, hogy van valaki, aki segít, de látjuk rajtuk, hogy félnek az idegenektől. Ezért is szorgalmazzuk, hogy legyenek közvetítők, legyenek önkéntesek, akikre számíthatunk.



Hogy ezt mi ingyen tesszük, az egy ajándék, de ez is egy összefogásnak az eredménye. Tehetjük azért, mert mögöttünk áll a Lindner család, és ők is tudják saját tapasztalatból, hogy milyen idősekkel foglalkozni. De tudják azok a szatmáriak is, akik mellénk álltak. Szinte kizárólag önkéntesekkel dolgozunk, nagyon sokan fordulnak meg főként a konyhán. Ma már meg tudjuk azt tenni, hogy egy órarendet állítottunk fel, napokra beosztva, hogy ki mikor kerül sorra, mikor fér be, mikor van szükségünk együttműködésre a konyhán, vagy a helyszínen. Nincs annál érzékletesebb, amikor egy önkéntes jön velünk, és látja azokat a szükséghelyzeteket. Benne is elindít egy olyan folyamatot, mely által felismeri, hogy neki is megvannak a maga gondjai, de látott az övénél nehezebb sorsokat is. Felismeri, hogy mennyire kell ügyeljen a saját családjában az idősekre, hogy ne jussanak ilyen sorsra. Egyfajta prevenció is ez, de egyfajta felelősséggyakorló tevékenység is. Ezért várjuk a szatmáriak jelentkezését, amennyiben úgy érzik, tudnak ajándékozni 3 órát egy nap az életükből, lehet, hogy hetente egyszer, vagy két hétben egyszer, de helye van a csapatunkban. Úgy érezzük, így a szeretet még erősebb lehet, azok iránt, akiknek ebből a szeretetből híján van”.



Végül Koczinger rámutatott arra is, hogy az intézményesített kapcsolatokban nem igazán történt előrelépés, így csak saját erőből, városi szinten sikerül segítséget nyújtani.

„Nincsen még intézménypartnerünk sem a polgármesteri hivatal, sem a megyei tanács viszonylatában, de a tapasztalatunkat megosztva, nyitottak vagyunk arra, hogy egy megyei megoldáson is dolgozzunk, és egy megyei megoldásnak is részesei legyünk. De hangsúlyozom, mi ebben nem a megoldás vagyunk, hanem a megoldás elősegítéséhez szükséges egyik láncszem. Együttműködésben más civilszervezetekkel, önkormányzattal, önkéntesekkel együtt teremthetünk meg egy konzíliumi megoldást. Sőt, ha bekerül a körforgásba egy egyházi szervezet is, egy plébánia, egy lelkész, akkor már nem csak testi, de lelki táplálékkal is szolgálhatunk az időseknek. Ebben is társak vagyunk” – zárta a beszélgetést az alapítvány igazgatója.